El tudjuk-e képzelni, hogy egy AI művész bánatában öncsonkítást követ el, ahogy egykor a festő, Van Gogh levágta a fülét? Aligha. A mesterséges intelligencia az élet egyre több területén válik meghatározóbbá és a közeljövőben mindez csak fokozódni fog. Ám amíg többnyire konszenzus uralkodik tudományos, technológiai szempontból arról, hogy ezek a változások összességében pozitívan, megtermékenyítően hatnak az emberi jólétre, az AI térhódításának megítélése a művészetek területén vegyesnek mondható.
A mesterséges intelligencia és a művészet kapcsolata az 1980-as évekre vezethető vissza. Először a zene területén születtek az AI közreműködésével alkotások, ezt követte az irodalom, a filmművészet és a képzőművészet – az Obvious Art művészcsoport AI alapú festménye a Christie’s árverésén az előzetesen várt 7-10 ezer dollár helyett végül 432.500 dollárért kelt el.
Ahhoz, hogy a mesterséges intelligencia fessen, zenét szerezzen, szöveget alkosson nem szükséges a látványos fizikai megtestesülés, de ez elengedhetetlen pl. a táncművészet, a művészetet a mozgás által kifejező produkciók esetén. Sőt, az élő előadás lehetősége, a jelenidejűség még izgalmasabbá teszi a kérdést – lehet-e egy robot által előadott tánc éppoly kreatív, mint a véletlen és a rögtönzés lehetőségét magában hordozó emberi performance?
A robotok által előadott egyik leghíresebb tánc a Boston Dynamics koreográfiája a dél-koreai fiúbanda, a BTS dalára. Az együttes hét tagjára utalva hét robotkutya adja elő a produkciót. Az előadás látványos, dinamikus, a robotok szögletes mozgása cseppet sem zavaró a tánczenei környezetben, az adaptált, átalakított mozgásformák ötletesek, élethűek.
A profi balett-táncos és egyben kvantum-fizikus Merritt Moore lassan egy évtizede keresi, kutatja a két „szakmája” közötti kapcsolatokat és a covid alatt, partner hiányában a Universal Robots eredetileg automatizálási és gyártási feladatokat ellátó robotjával kezdte meg a közös munkát. A gép táncra tanítása, a próbák és előadás az emberi mozgásról sok felismerést hozott Moore számára. Az elkészült produkció viszont inkább csak érdekes, az ipari robot tánca annak ellenére sem ragadja magával a szemlélőt, hogy táncos párja mindent elkövet, hogy szerethető legyen az előadás.
Az emberi test mozgásainak leképezése tehát a döccenők ellenére halad, a kísérletek a beszédkészség (NLU, NLP) területén is látványos, mi magunk is foglalkozunk hasonló kutatásokkal, de az igazi előadóművészethez általában az arcmimika is jelentősen hozzátesz. Az idei év robotszenzációja Ameca.
A humanoid teremtmény megdöbbentően élethű arcmimikával reagál egy-egy tipikusnak mondható helyzetre. Csodálkozik, szomorkodik, álmosan ébred. A robottal interakcióra lépők Amecát vagy férfinek vagy nőnek látják vérmérsékletük, neveltetésük vagy persze saját megélt nemük alapján. Az élethű arcot és az arckifejezéseket a gyártók viszont gendersemlegesnek szánták, nem köthetők sem a férfi, sem a női nemhez. Ha viszont sem nő, sem férfi Ameca, akkor elmondható, hogy teljesen új megközelítés jött létre az emberi mimika utánzására.
Úgy tűnik, nincs már messze egy robotok által előadott Shakespeare-dráma sem.
De a kérdés a fejlődés ellenére kérdés marad: Valóban élvezhető lesz-e az előadás? Az emberi mozgás, gondolkodás tökéletes reprodukciója nem lesz-e szegényesebb, nem hiányzik-e belőle a kreativitás? Milyen matematikai modell lesz alkalmas ennek leírására, hiszen ilyen alkotás korábban nem volt, az AI nem tudja előre jelezni, hogy vajon esztétikus-e, harmonikus-e a született mű? Lehet-e a művészet alapját adó eredetiségről beszélni abban az esetben, ha meglevő műalkotások, hangsorok, képek, szövegek, mozgásformák százainak releváns adatai alapján készül el egy alkotás? Ki lesz az ünnepelt sztár, a robot, vagy a mögötte továbbra is ott levő kreatív ember, esetleg a technológia, vagy az algoritmus tulajdonosa?